Egyetlen Valóság van, amelyben mindannyian állunk.
A MINDENSÉG VALÓSÁGA
Ugyanabban a térben lélegzünk, mégis különböző irányokból látunk. Más ritmus hordoz bennünket, más sebekkel érkezünk, más erőkön keresztül formálódunk. És talán éppen ez az, amit a legnehezebb elfogadni: hogy az Egész nem egyforma, hanem élő, mozgó és sokszínű.
Az emberi elme mégis újra és újra mérni akar. Hasonlítani, rangsorolni, címkézni. Táborokat emelni ott, ahol valójában áramlás van. Mintha szükségünk lenne arra, hogy megszégyenítsük egymást mindazért, ami egykor túl sok volt, túl hangos, túl fájdalmas. Pedig ezek nem hibák, hanem lenyomatok. Jelei annak, hogy valami bennünk életre kelt.
Gyermekkortól tanuljuk, hogy az érzelmek veszélyesek. Hogy kordában kell tartani őket, megítélni, elrejteni. Így amikor egyszer valóban felszínre törnek, ijesztőnek tűnnek – másokban és önmagunkban is. Nem azért, mert rombolók, hanem mert ismeretlenek. Mert eddig nem kaptak teret.
Van az a pont, amikor a „tudatosság” már nem kapu, hanem pajzs. Amikor az ego szakrális nyelvet ölt, és a lélek nevében emelkedik mások fölé. Ilyenkor nem felemelkedés történik, hanem eltávolodás az Élőtől. Nem építkezni kell tovább, hanem visszabontani mindent az alapokig – alázattal, türelemmel, lépésről lépésre, egészen addig, ahol az ember még ember volt.
Mindannyian emberi testben élünk. Mindannyiunkat érnek átrendeződések, veszteségek, belső halálok. Előbb-utóbb mindenkit megtalál valami, ami kibillenti a rendjéből, feltépi a régi struktúrákat, és átírja azt, amiről azt hittük, végleges. Ez nem szégyen. Ez a földi lét rendje.
Volt idő, amikor bennem is megnőtt az árnyék. Amikor a tudatalatti erősebben mozdult meg, és vele együtt felszínre jött a düh, a harag, a kivetítés. A legnagyobb fájdalom mégsem ez volt, hanem az, hogy azok, akikről azt hittem, mellettem állnak, nem tudtak mit kezdeni ezzel az arcommal. Azzal a részemmel, amelynek létezéséről korábban én sem tudtam.
Pedig vannak időszakok, amikor az árnyék növekszik. Amikor felkavarodik a mély. Ismeretlen érzelmek, váratlan reakciók, belső hullámzások jelennek meg. Ez nem visszaesés, hanem tisztulás. A tudatalatti mozgásba lendülése. A belső rend újrarendezése. És ez teljesen természetes.
Ezért hiszek abban a térben, ahol nem kell jónak lenni. Ahol nem kell magasabbnak vagy alacsonyabbnak látszani. Ahol nem szükséges fényt erőltetni arra, ami éppen fáj. Ebben a térben nem teljesíteni kell, hanem jelen lenni. Megítélés nélkül.
Az együttérzés ebből a jelenlétből születik. Nem mér, nem hasonlít, nem verseng. Nem emel falakat, és nem törekszik arra, hogy mások fölé emelkedjen. Az együttérzés kapcsolódik. Megenged. Meghall és lát. Teret ad annak is, ami még alaktalan, nyers vagy zavaros.
Én ezt az utat járom. Nem hibátlanul, nem mindig könnyedén, de őszintén. Tudom, hogy minden fölött ott húzódik a Mindenség rendje, és miközben ez megtart, van, hogy sprintelve haladok előre, máskor lassabban, meg-megállva. Nem mindig tudom, hová vezet az utam, de amíg az erő bennem van, engedem, hogy az Út vigyen tovább.
Van, amikor fárad a lelkem. Ilyenkor nem elrejtem, hanem megtartom. Mosolyt hívok az arcomra – nem álarcként, hanem emlékeztetőként. A hitem néha meggyengül, mégis tart, mert nem egy tanításhoz köt, hanem egy belső irányhoz. És ez az irány újra és újra előre visz.
Elágazásokhoz érek. Egy belső hang szólal meg. Nem sürget, nem ítél, csak hív. Meghallom, és választok. Nem azért, mert jobb lennék másoknál. Nem azért, mert mindig igazam van. Hanem mert ez az én utam.
Lehet, hogy megvetnek érte. Lehet, hogy nem értenek. Nem lehetek mindig jó, mindig könnyű, mindig befogadható. De bátran járom ezt az utat szeretetben – nem vádlón, nem fölérendelten, hanem emberként emberek között.
És miközben haladok, nem adom fel önmagam, mégis keresem azt a közös ösvényt, ahol ítélet nélkül lehet együtt menni. Mert végső soron nem az számít, ki jár előrébb, hanem az, hogy felismerjük: egy úton vagyunk.
Az Ősforgás rendjében.
Szerző: Molnár Judit Alice